Baba-Mama Napló 5: Egy évesek múltunk

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

 

Igen, még mindig többesszámban: mi mind, mint többgyerekes család. 😉

Sokat gondolkodtam, megszülessen-e ez a lezáró poszt a naplóhoz… de úgy gondolom, 3 év aktív blogolás után jövök nektek pár sor magyarázattal arról, hogy miért hallgattam el az utóbbi hónapokban. Meg aztán, nehogy valaki azt gondolja, nálam mindig minden simán megy… 😉 Úgyhogy következzék ismét egy kicsit személyesebb beszámoló – egy időszakról, amikor nem ment minden, mint a karikacsapás…

Röviden: a hallgatás oka rettentő prózai: elfáradtam.
Kis pihentetés kellett az írásnak is, és nekem is. Mert nem mindig könnyű írni, nem mindig könnyű megnyílni. Van, amikor csak úgy jönnek a témák, a szavak… és van, amikor egyszerűen nem bírom magam rávenni, hiába kéne elvileg frissíteni a blogot. Egyszer csak egyre több lett a második eset. No meg, a fennmaradó szabad vegyértékeimre is akadt bőven jelentkező… Így aztán néhány hónapra visszavonultam a blogolástól, minimalizáltam a közösségi oldalakon, csoportokban való jelenlétem és nagyobb fókusz került az “élő” munkára, a családra és magamra. Ránk fért.

Bővebben:
A tavalyi év egy picit sűrűre sikerült. Kezdve azzal, hogy nagy örömünkre megérkezett kisebbik lányunk és kezdődtek újra a 0-24 üzem, a 2 órás alvások, az elképesztő általános alvásdeficit, a boldog-kimerült babaszagú napok végeláthatatlanul összefolyó sora… Persze másodjára azért tudja már az ember, hogy nem tart örökké – se a nehéz, se a jó része.

Aztán ahogy kezdett összerendeződni az élet, befejeztem a sporttáplálkozás tanfolyamot is és jöttek a coach képzések, vizsgák, a blog költöztetése, saját oldal készítése…ami mind nagyon jó volt, lelkipillérnek sem utolsó.
Szeretek is tanulni, érdekeltek is a témák, érdekesek is voltak és kifejezetten üdítő volt, ahogy minden eddig tanult/szerzett tudásom egy új rendezőelv mentén állt össze.  A legtöbb dolog, amit valaha is tanultam pszichológiáról, kommunikációról, sportról, táplálkozásról, stb megtalálta a maga helyét az egészségcoachingban, mentorálásban. Nem beszélve arról az elemi élményről, hogy a peluskupacok közül kibukkanva összetett mondatokban beszélgettem felnőtt emberekkel – és még értékelték is, amiket mondtam. 🙂 Augusztusra szépen össze is szedtem magam a szülés után, a kontroll is jó eredményeket mutatott. Szóval, nagyon jó nyár volt, de nagyon sokat ki is vett belőlem


Ősszel az ovikezdés mellett a honlap és a munka elindítása jött. Közben rendületlenül dolgoztam a saját IR-em karbantartásán, de kezdett fogyni a lendület. Alattomosan kúsztak vissza a “csak egy falat” típusú kilengések – az akkor már hozzátáplálódó és fogzás idején sokat csócsáló kisebbikem miatt elszaporodtak pl. a fehérlisztes fél kiflik a lakásban, egy idő után komoly kihívássá vált ezeket nem megenni -, emellett az edzések is ritkultak. Igaz, ebben nagy szerepe volt pl. annak, hogy bezárták a termet, ahová spinningelni jártunk, így hetek kiestek, de be kell valljam, hogy télvíz idején összepakolni a babát és 2-3 órát rászánni, hogy 45 percet tekerhessünk… egyszerűen sok volt. És ha ez nem lett volna elég, abbahagytuk a szoptatást és újraindult a ciklus is, szóval megint átrendeződőben voltam. Nincs hová szépíteni: kissé megbillentem.

Felszökkent rám laza 4 kilócska (ami hozzám képest sok), pedig ennyit sem a kaja, sem a tunyulás nem igazán indokolt volna. Ellenben a hormonok… De nincs mit tagadni, csodás muffin formám volt a gatyámban – még az sem igazán vigasztalt, hogy egy 5 évvel, azaz két szüléssel ezelőtt és éppen egész elfogadható formámban vásárolt nadrágról van szó…
És itt jöhetett volna a lamentálás, hogy mégse jó ez az életmód, mióta odafigyelek már aztán mégis történnek ilyenek, elfogyasztottam X dietetikust, edzőt – sőt, magam is beletanultam ebbe-abba – sportolok is aztán nesze nekem pluszkilók. De a nagy igazság az, hogy nem a rendszerrel van baj, én szúrtam el.
És amikor végre egy picit megálltam magamra figyelni csak néztem a tükröt és lelkem mélyéből bukkant föl az elemi erejű kérdés: Barbara, mi a bánatot csinálsz te???

Szóval el kellett könyvelnem, hogy “elkényelmesedtem”. Hiába maradtak ki az edzések részben önhibámon kívül, ez – mármint, hogy kinek a hibája – sem Inzulinrezisztenciát, sem PCOS-t nem érdekli, a kaja pedig ha kicsit is, de túl lazára volt eresztve. Elszámoltam magam. figyelni se volt rá időm…meg erőm se.
Úgyhogy tessék, itt a példa, ezért mondom el annyiszor, hogy azt az egész életmódosdit folyamatosan hozzá kell igazítani az élethez. Mert hiába volt valami jól beállítva 1 éve, közben változunk. Az élet változik. Újra és újra hozzá kell szabni a dolgokat. Még akkor is, ha már 5-10 éve csinálja valaki, időről időre meg kell állni átgondolni a dolgokat és frissíteni, amit kell.

Így aztán december közepére, mire megszerveztük és – amúgy nagy sikerrel – lebonyolítottuk az első IRánytű Találkozót, be kellett látnom, hogy túlfeszítem a húrokat: vissza kell venni kicsit és magamra is figyelni, különben nem lesz jó vége. 

Jött a Nagy Gatyafelkötés.

Az étrendemen – némi megfigyelés után – 4 alapvelő pontot találtam, ahol sürgős ráncfelvarrásra szorult:

 

  1. Tejeskávét megcsinál. Tejeskávét megisz. Nem órákon át nyalogat, hiába vonzó az illúzió, hogy még mindig “kávészünetet” tartok és már mindjárt folytatom a tennivalókat…
    Mert ugye, van az az eset, amikor az ember reggel megcsinálja a kávéját, aztán valami homályos hiányérzet kíséri a napját, mígnem délután 3-kor kinyitva a mikró ajtaját, vagy ránézve a polcra/a mosógép tetejére megleli ugyanazon bögre kávé formájában a hiányérzet eredőjét… de ez még a jobbik eset. A rosszabb verzió, mikor apránként iszogatjuk, órákon át ingerelve a hasnyálmirigyünket vele. Na, ebbe simán belecsúszok én is. Nem kéne.

 

  1. Télen nagy teás vagyok. És a nagy teába nyírfacukrot használok. És amikor nem figyelek, kb 20 gramm szénhidrátot is hozzá tudok vele csapni a napi kerethez. Vagy többet. Tehát vagy nem-számolósra (pl eritritre) kell cserélnem a nyírfacukrot, vagy limitálni kell a teafogyasztásom. (Szerencsére jön a jóidő, és a limonádé-korszak, abba meg csak pár csepp steviát teszek)

 

  1. Hármas számú lelkigyakorlat: engedjük al a maradék kiflicsücsköket.
    Meg egyéb falatokat. Csoportosítsuk őket menthetőségük függvényében vagy a hűtő, vagy a kutya/kuka irányába. Nem azért, mert irgalmatlan mennyiségeket összeennék így, hanem mert össze-vissza eszem így.

 

  1. Az utolsó pontra csak pár hete, egy diétanapló app tesztelgetése közben figyeltem fel. Vannak napok, amikor a szénhidrátok stimmelnek ugyan, de közben alig 1200 kcal-t eszek. Ami eléggé karcsú az 1700 kcal körüli szükségletemhez képest. (ami még mindig súlycsökkentő mennyiség) Ilyen alulevésekkel lassítani az anyagcserét meg megintcsak nem nyerő.

 

No és ami a sportot illeti. Azt tudjátok rólam, hogy szeretek sportolni. Nem csak fizikai, de lelki pillérem is, gyerekkorom óta. Vannak ugyan “szívemcsücske” edzések, de amúgy elég változatos a repertoár: sok minden érdekel és sok féle edzésen tudom jól érezni magam, a hastánctól a thai boxig. Szeretek kicsit kiszakadni a mókuskerékből, társaságban lenni, szeretem ha jó az edző, a zene, visz magával a hangulat. Találtam is ilyen lehetőségeket magamnak, mentem akár két gyerekkel a hónom alatt is. Szuperül hangzik. Csakhogy.

Csakhogy vannak időszakok, amikor egyszerűen nem jön össze a logisztika. Amikor hol az egyik beteg, hol a másik nyűgös, hol oltásra kell vinni (természetesen edzésidőben), hol nyílt nap van az oviban, elmarad az edzés, vagy csak egyszerűen nem fér bele az a 2-3 óra, ami ahhoz kell, hogy elmenjek pl. tekerni 45 percet. Pakolással, öltözködéssel, utazással, etetéssel, peluscserével, visszafele rohanással kb ennyire jön ki, míg megfordulok mondjuk egy Bike with Baby órán – ehhez igazítsam hozzá a kicsi evését, a saját evésem, érjek vissza a nagyobbért, etc. Nahát szóval az van, hogy én is csak emberből vagyok és igen, van hogy nem jutok el edzeni. Sőt, olyan is van, amikor napok, hetek hosszú során keresztül jön ki úgy a lépés, hogy nem jutok el így edzeni. Ez történt télen is.

Itt jött a felismerés: ilyen-olyan okokból hetek teltek el lényegében edzés nélkül. Hiába voltak ezek valóban okok (és nem kifogások), az IR-emet nem hatják meg. Rugózhattam volna azon, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja – de nem éreztem a kapacitást, hogy még jobban nekifeszüljek az életnek. Így aztán félretettem inkább azt a részt, hogy elmenjek itthonról, meg társaságban legyek és nekiálltam itthon edzeni.
Egyúttal “tesztelni” kezdtem több on-line edzéseket nyújtó felületet is, különböző edzőket, óratípusokat. Legyen tapasztalat, ha kérdeztek róluk. 😉


No, hát az első edzések finoman szólva odavágtak az önérzetemnek. Is. Általános átmozgató kondi óra, újrakezdőknek… Én meg ott feküdtem. Arcom a parkettán. Egy nyavajás fekvőtámasz. Annyi se ment szabályosan. 
Néztem az edző srácot. Hát ő vígan nyomta. Oké. Ő nem hordott ki és szült meg két gyereket, nem lazult szét és épült újra kétszer. De akkor is. Gyenge voltam, mint a harmat. A nyáron már 40 kg kettlebellel sétálgattam a teremben, januárban ha valami fontos múlt volna rajta, akkor se bírtam volna megtartani magam. Nem bírtam volna megtartani a gyerekem. Szóval, feküdtem a padlón és valami néma düh kezdett kavarogni a gyomorszájam körül. Hagytam. Átéltem. Jól az emlékezetembe véstem.
Arra az érzésre emlékszem vissza, amikor ki akarok hagyni egy edzést. Az volt az alapvonal. Az volt az, amit megelégeltem. Onnan indultam. Nem holnap, meg majd ha…. Azonnal.

Ennek több, mint 3 hónapja. Azóta heti 3-4, de van hogy 5 edzést is beleszuszakolok a napirendbe. Fél órákat, 40 perceket. Legtöbbször itthon, hogy megspóroljam az utazást. Akkor, amikor épp van idő. Amikor már alszanak a gyerkőcök. Vagy amíg figyel rájuk valaki más. De olyan is volt már, hogy a kicsi a járókából nézett, a nagy meg beállt mellém. Ennyi időt egyszerűen fel KELL tudnom szabadítani saját magamért.
Újfennt be kellett látnom, hogy nem hiába nem járok aerobic jellegű órákra már évek óta. Nekem jöhet szinte bármi, ami funkcionális. Jöhet az erősítés. Jöhet a jóga, jöhetnek a koreografált órák. Jöhet a kardió is, ha az gyaloglás, futás, bicaj, lehetne felőlem úszás is… De nekem ne kelljen egyhelyben ugrabugrálni, hogy feljebb vigyem a pulzusom. Azok az órák nem nekem vannak kitalálva.
Viszont alakulok. Kezdek egy muffin helyett önmagamra hasonlítani, abban a bizonyos nadrágban is. 🙂

Hát ez történt velem az utóbbi hónapokban, míg parkoló pályán volt a blogolás. Most, hogy kezdek megint belerázódni a dolgokba, remélem több lendületem lesz már írni is. Minden esetre ez a terv, témák és vázlatok akadnak bőven. Nektek pedig köszönöm, hogy kitartottatok a blog mellett. 🙂

 

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.