Baba-Mama Napló 1. – Melinda születése

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Babám már 2 hónapos, és be kell látnom, hogy idő és energia szűkében kicsit nehezen találok vissza az íráshoz. Hiába no, még fel kell vennem a tempót, be kell állni több gyerekes üzemmódra. Biztos van, akinek megy minden egyből, mint a karikacsapás, én azért megküzdök a dolgok összeegyeztetésével.
Node, több témában is ígértem beszámolót, úgyhogy megpróbálom szép sorjában lepötyögni, ami a fejemben kavarog – hátha hagynak. :o)

Nos hát, összességében megállapítom, hogy:

  • A terhesség leghosszabb hónapja a 39. és 40. hétre esik
  • A legfárasztóbb trimesztere pedig a negyedik 

Ami a leghosszabb hónapot illeti, mire a 40. hétig jutottunk, már jó 2 hete húzódott a “bármelypillanatban” állapot, minden jel megvolt, hogy babám hamarosan útnak indul. Szegény Orsi, a dúlám nem egyszer lógott velem még éjfél magasságában is a telefonon és tartotta bennem a lelket, mikor kezdtem úgy érezni, ez a baba már sosem akar elindulni. Szinte minden napra jutott valami újabb jel, de aztán babóca mégis mindig meggondolta magát.

Ezzel párhuzamosan, napról napra többeknek mesélhettem el a hírt, hogy igen, MÉG MINDIG egyben vagyunk. Jé. Nahát. Igen, egyben…
(Ekkor jutott eszembe az is, hogy legutóbb megfogadtam, a másodiknál “Van tej!” feliratú pólót is csinálok a sétákhoz. Csak hogy ne kelljen mindenkinek külön kifejtenem ezt a közérdekű információt. Jön a jó idő, ideje lesz nekiállnom…)

Szóval, végül is elérkezett, amire egyikünk sem számított: nevezetesen, hogy a terminus napján is még mindig egyben voltunk. Valamit azért sejthettem, mert este kontrollra indulva írtam egy aranyos levelet a nagyobbikomnak (amit a nagymama felolvashat), hogy ne ijedjen meg, ha esetleg reggel nem vagyok itt, és minden csomagot bepakoltunk, biztos ami biztos.

Kissé lógó orral ültem az NST-re kötve: a papír csendben kígyózott, a baba szíve megnyugtató tempóban duruzsolt, kósza keményedések jöttek-mentek – nem úgy néztünk ki, mint akik mindjárt babáznak. De aztán…
Aztán kiderült, hogy azok a kósza keményedések nem is olyan kószák. Ám hiába láttam, hogy mit rajzol a gép és tudtam pontosan, hogy legutóbb ilyen értékekkel már bőven a szülőszobán voltunk …. én akkor sem éreztem úgy, hogy mindjárt szülünk. Pedig minden ideális volt (leszámítva az influenza miatti zárlatot, ami bekavart kissé a dúla kérdésnek), minden és mindenki ott volt, aki kellhetett – mégis, mikor felmerült, hogy kicsit rásegíthetnénk a dologra, nem tudtam rászánni magam. Egyszerűen nem voltam 100% biztos, hogy jó lenne és mivel nem volt muszáj sürgetni a kisasszonyt, úgy döntöttünk, ami nem 100% igen, az – hallgass a megérzéseidre alapon – ebben az esetben egy nem. Így hazajöttünk.
(A dokim, aki egyébként attól fogva, hogy a 22. héten átvett, mindvégig maximálisan rugalmas és korrekt volt, még ehhez is igyekezett jó képet vágni – biztos, hogy nem volt könnyű, de köszönet érte. :o) )

Végiggondolva, a fennakadás oka annyi volt, hogy bár nagyon sok mindenre tudatosan felkészültem, az fel sem merült bennem, hogy terminus után indulna csak el a babám. Ez az egy helyzet teljesen váratlanul ért, és eltartott egy kis ideig, míg az ekkor már azért dübörgő hormonok ködében megtaláltam a lélekjelenlétem.
Persze úgy is mondhatjuk, hogy tartoztunk az ördögnek egy plusz körrel: pár órával később már én is úgy láttam, talán mégis lesz ebből valami, és rövid úton ugyanabban a szobában találtam magam, ahol annak idején az első babám született.
Miután sikerült fejben átbillenni a holtponton, tényleg felpörögtek az események, mi pedig jó csapatnak bizonyultunk férjjel, dokival, szülésznővel, és bár Orsi végül magát a szülést nem tudta kísérni, ő is nagy segítség volt.
Mindössze 3 óra leforgása alatt szépen és simán meg is született Melinda.

Ha emlékeztek még, orvos fronton nem is egyszer volt kavarodás a várandósságom alatt, ezért most el kell mondanom, hogy végül számomra tökéletesen megfelelőnek bizonyultak a választásaim, mind doki, mind szülésznő, mind pedig kórház tekintetében.

Nem vagyok egy megátalkodott (kategorikusan beavatkozás ellenes) ősanya, de szerettem volna a lehető legtermészetesebb úton világra hozni a második babámat is – és így is lett. Ehhez tökéletesen passzolt az alternatív vajúdó szoba (ahol még mindig borzasztó puha az ágy, de mégis úgy hozta az élet, hogy másodszorra is azon szültem), és az Orsitól kapott vajúdást segítő illóolaj és a mécses is. Mindvégig volt beleszólásom a dolgokba, senki sem erőltetett rám semmit, szabadon mozoghattam (jobbára a “maradj talpon” elve mentén), ehettem – ihattam, minden kérésem figyelembe volt véve (még az is, amiről én közben el is feledkeztem), ergo embernek éreztem magam és biztos vagyok benne, hogy ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy IR mellett is ilyen gyorsan és simán ment az egész.
Azt ugyan sosem fogom megtudni, hogy a felkészüléshez használt datolya, a málnalevél tea, vagy akár az illóolajok mennyit segítettek, az tény, hogy sokkal-sokkal könnyebb szülés volt a második. Babánk érkezése után a köldökzsinórt nem azonnal vágták el, volt “aranyóra”, pihenés nyugiban, és pár tényleg indokolt percet leszámítva mindvégig velem volt a picur.

Azzal együtt, hogy a csecsemős orvossal aztán alaposan meggyűlt a bajom (mert ne akarjon bababarátabb lenni nálam, az anyánál, és higgye már el ha azt mondom, még nem indult be a tej…), összességében csak jót tudok mondani, és az, hogy mindezt a magyar állami eü berkein belül sikerült összehozni, leginkább a csoda kategóriába sorolható.
Annyi rosszat tapasztalunk az egészségügyben, élmény számba megy azzal szembesülni, hogy (még) nem minden katasztrofális…és tényleg, respect azoknak, akik ezek között a körülmények között is lelkiismeretesen végzik a munkájukat.
Szóval ez úton is köszönet mindenkinek, aki mellettem volt, és kívánom hogy még sokáig tartson ki a lendület. :o)

Én pedig innen folytatom majd a tapasztalatokkal arról, hogy az egyes pillérek miben segítettek.

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.