19 éves voltam. 2001 nyarán jártunk, az érettségi után pár héttel. Emberek és autók haladtak el mellettem, ahogy a késő délutáni napfényben tétován álltam a rendelő előtt. Fülemben csengtek a doktornő szavai.
– Ez mind azért van, mert nem működnek a petefészkei…
– És ez pontosan mit jelent?
– Hát, készüljön úgy, hogy nem nagyon lesz gyereke…
– Mi az, hogy nem nagyon?
– Nem lesz. Vagy csak nagyon nehezen. De azért felírom ezt.. meg ezt… és meglátjuk, hátha magához tér az a petefészek…
Ugyan akkor még fel sem fogtam igazán ezeknek a félvállról odavetett szavaknak a súlyát, fordulóponthoz értem azon a délutánon. Valahogy így kezdődött a történet. A történet, ami aztán folytatódott a felírt gyógyszerek miatti gyulladással (túlstimulációval), sürgősségi műtéttel (ami majdnem a petefészkeim elvesztéséhez vezetett – akkor tényleg nehezen lett volna babám), fogamzásgátlóval, romló tünetekkel és még 5 év bolyongással az egészségügy útvesztőiben. Aztán a megfelelő orvos megtalálásával, a PCOS és az IR diagnózisával (atya ég de boldog voltam, hogy végre van neve ennek a sunyi tünet-kupacnak), a kezelés felépítésével. Sok sporttal, étrend tanulással, önmagam tanulásával, fentekkel, lentekkel, lassú és gyors szénhidrátokkal, lassú majd gyorsabb javulással…
19 évvel később.
38 éves vagyok.
Szeptember vége van, a nagyobbik lányom születésnapjának reggele. Ajándék becsomagolva, gyertyák (csillogósak!) megvannak, torta (anya sütötte, eper-csoki-vanília) már a hűtőben pihen. A nagy suliban, a kicsi oviban. Ülök a nappali szőnyegén, az őszi napfény besüt az ablakon. Kezemben a teszt. Forgatom a fényben. Nem hiszem el. Pedig tudom, érzem. Halvány. De két csík van rajta.
Ő az első, akit már azelőtt tudtam, hogy teszteltem volna. A lányokkal csak utólag raktam össze a képet, hogy mik voltak a ráutaló jelek. Tesztet pedig mindig csak akkor csináltam, ha már késett…sose előbb. Őt viszont előtte megéreztem.
Szóval itt ülök. 38 éves vagyok. IR-es, PCOS-es. Nem volt projekt. Nem volt akarás. Igazából elengedésben volt a harmadik baba téma. Épp csak nem tettünk meg mindent, hogy ne legyen. Résnyire hagytuk az ajtót, hogy ha nagyon akar, még be tudjon jönni az életünkbe. És ő be akart. Voltaképp minden józan számítást, matematikai esélyt megcáfolt.
És most itt van. Érzem, de nem fogom fel. Látom, de nem hiszem el. Hazudnék, ha azt mondanám, minden tök rózsaszín. Fiatalabb ugyanis én sem lettem az elmúlt években. Megint szétszedem az életem és megint összerakom. Minden borul és minden újrarendeződik. Új holtpontok és új esélyek jönnek. És mit fognak szólni a lányok? Olyan szuperül működünk így kettővel. És különben is, teljesen szürreális a gondolat, hogy megint babát várok. Ketten vagyok.
Aztán hirtelen csönd lesz bennem. Nincs véletlen. Ha jönni akar és minket választott, akkor így lesz. Szeretettel várjuk és mindent megoldunk. Tulajdonképp lehet, hogy a lelkem mélyén jobban akartam, mint beismertem magamnak.
Szóval, új fejezet kezdődik. Még egy PoCakOS Napló. 🙂
PS:
Még aznap olvasom egy huszon-eleje lány kétségbeesett üzenetét. Hogy friss a diagnózis, és nála még nincs itt az ideje… de neki azt mondták, ha 25 előtt nem babásodik, akkor természetes úton már nem is fog tudni. (gondolom, doki belenézett a kristálygömbbe, vagy hasonló)
Mit mondjak erre? (31, 34, 38…)
Ez az érvelés már 10 éve is gáz volt. Mit nem lehet azon megérteni vajon, hogy ezek a kijelentések mennyire ártalmasak? És tényleg itt tartunk még mindig, 2020-ban is? És tényleg…
160_gramm alapok anyagcsere baba CH CHszámolás cukor cukorterhelés diagnózis dúla fogyás Férfi IR GDM GI gyorsCH inzulinrezisztencia IR iretrend IR Nyelviskola IRélet IR és PCOS kivizsgálás lelkipillér nyár PCOS pillérek PoCaKoS PoCaKoS Napló recept reggeli sport szoptatás szénhidrát szülés tapasztalat terhességi diabétesz tünetek vadkovász vajúdás várandósság Ét-rendező édesség élesztőnélkül életmód életmódváltás
