PoCakOS Napló #3 – Az első trimeszter

Facebookpinterestlinkedin

Szóval… ott ültem tehát a nagyobbikom szülinapjának reggelén a két csíkos teszttel a kezemben és kezdhettem szokni a gondolatot, hogy újabb fejezet kezdődik.

A rózsaszín köd és az öröm mellé azért vegyültek más érzések is: igaz, a lányokkal problémamentes várandósságaim és könnyű szüléseim voltak, nagyon reméltem, hogy ez most is így lesz. Nem magam miatt, hanem mert most már itt vannak ők, akiknek ebben az egész, iskola és ovi kezdéssel tarkított, COVID miatt fejreállt világban olyan nagy szükségük van arra, hogy az anyukájuk itt legyen nekik és tudjon rájuk figyelni.

Na meg hát, az alapvető problémamentességen túl azért minden pocakosságra kijutott valami…

A nagyobbiknál az első trimeszter végén, mikor el kellett kezdeni a progeszteron pótlást. A kisebbiket meg 7 hetesen elhaltnak mondták és a műtőbe küldtek volna vele – mondtam is neki, mikor megszületett, hogy ő a világ legszebb “missed ab”-ja.

Nyilván, nem úsztam meg teljesen most sem…

Kezdtem a szokásos körökkel: labor, HCG, progeszteron, pajzsmirigy ellenőrzés – elvileg minden oké volt.

Mégis nagyon vártam, hogy lássunk már valamit az UH-n, mivel kifejezetten fájt a hasam, nyilallt a bal oldalam – a lányokkal ilyen nem volt. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy a lányokat ennyi idősen még csak kezdtem sejteni. Most viszont, gyanítva hogy helyzet van, folsavbevitel végett már napokkal a teszt előtt szedni kezdtem myo-inozitolt és folsavat tartalmazó kiegészítőt. Merthogy, hirtelen az volt itthon… Namost, ennek ugye egyik hatása, hogy kicsit “serkenti” a petefészek működését – a fájdalom tehát lehetett ettől – vagy lehetett volna mástól is.

5 hetesen néztük meg először – nem láttunk semmit. Konklúzió: vagy nagyon korai terhesség még, vagy méhen kívül van…

Következett a várakozás.

Laborok.

Összeszoruló torok minden lelet megnyitása előtt.

De a HCG szint emelkedett. Mire eljutottam nőgyógyászhoz már sejtettük, hogy nem lehet méhen kívül. Végül a 7. héten megpillantottuk őkelmét, amint ügyesen, pont jó helyre bekuckózva, stabil szívhanggal kucorgott a pocakomban. 🙂 Nem csalás, nem ámítás, tényleg babahelyzet van…

Sétáltunk a parkoló autóhoz az őszi napsütésben és méregettük az újonnan nyílt horizontot.

Még egy baba… Nagycsalád leszünk.

Hogy fogunk elférni?

Innen viszonylag gyorsan el is értünk a következő napirendi ponthoz: hol fogunk szülni?

Dékány doktornő, akinél aktuálisan jártam a terminus idején hosszabb szabadságra megy majd, így ő nem vállalhatott.

Jenei doki, akivel nagyon szép szülésem volt a kisebbik lányom érkezésekor és akivel olyan szívesen szültem volna megint – másik kórházba ment és akkor már körvonalazódott az új szabályozás is, illetve hogy lesz némi fejetlenség a szülészválasztás körül. Azaz, bármelyik kórházban is lehetett volna ő, ha nem pont a körzetesben, akkor kicsit sem volt biztos, hogy mehetnék majd hozzá…

Márpedig 2 szülés után, magamat ismerve… elképzelni nem tudtam, hogy ne választott stáb kísérjen. Olyanok, akikben emberileg és szakmailag is meg tudok bízni. Akik tudják, mik a szempontjaim, és tiszteletben tartják azokat – akikre ráhagyatkozhatok és bízhatok abban, hogy nem avatkoznak be ha nem muszáj, de habozás nélkül megteszik, ha szükségessé válik.

Némi telefonálgatás és körbekérdezés után, átrágva a dolgokat Orsival, aki dúlám volt a lányok érkezésekor eléggé világossá vált, hogy erre most leginkább magánkórházban lesz lehetőség. Számítottam rá, de azért nem volt teljesen őszinte a mosolyom… Végül abban maradtam magammal, hogy örülök neki, hogy létezhet számomra ez az opció – nagyon hosszú út vezetett az egykori kislánytól, akinek nem mindig volt mit enni a nőig, aki választhatja a magán ellátást – és a bosszúság részét most elengedem.

Ez után viszont kezdett alakulni a kép: Pop doktornő, akit ajánlottak és akihez be szerettem volna jutni, el tudott vállalni. Az első találkozásunkkor élőben is megvolt a szimpátia. Megnyerő volt a nyugalom, ami árad belőle, hogy nem pörög fölöslegesen és nem akar mindenképp irányítani, ha nem szükséges. Harmadik baba, megvannak a bejáratott útvonalaim és őt ez nem igazán zavarja. Hagyja, hogy intézzem a dolgaim, nem zavarja, hogy Tűű doktor is “képben van” a terhesgondozás során és kifejezetten kedvelem a tényt, hogy amit ultrahangon is lehet látni, azt nem akarjuk rutinból manuálisan megnézni…

Természetesen amint biztos volt, hogy “helyzet van”, jelentkeztem a hírekkel Tűű doktornál is és kezdődött a szokásos menet: Cukor és pajzsmirigy kontrollok 4 hetente, ezúttal az inzulin szinteket is követve.

Alapvetően minden jó volt, két apróságtól eltekintve: a szokásos vitaminomat le kellett cserélni – ugyan elméletileg a pajzsmirigyem egy kisebb, jóindulatú göbtől eltekintve teljesen jól muzsikál, a Femibionban lévő jód most nem tetszett neki, így először Mommivin, majd Pocaklakó jódmentesre cseréltem.

És az elővigyázatosságból szedett progeszteron pótlástól most szédültem. Az első két pocaknál semmi bajom nem volt vele, na most kb fél-1 órával a bevétele után olyan voltam, mint aki becsípett… Eléggé vártam már a végét, hogy elhagyassuk, egyszersmind örültem, hogy home office-ban dolgozván nagy fennakadásokat azért nem okozott a szédelgésem.

Az elején jelentkező hasfájás szerencsére 1-2 hét alatt megszűnt, más kellemetlen tünetem nem igazán jelentkezett. Az étrend tartásával így nem volt gond, 160g CH körüli bevitellel kezdtünk, 6 étkezésre bontva. Ezzel együtt, az tavasszal pikk-pakk felszedett 2-3 karanténkiló maradékának az első pár hétben sikerült búcsút intenem, pedig mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte. Hormonok…

A heti 3-4 online edzést a 8. hétig tartottam, persze odafigyelve – utána jött egy kisebb szünet. A 12. hétre már nagyon-nagyon vártam, hogy belekezdhessek a kismamáknak szóló tornaprogramba, mert rettenetesen kezdett hiányozni a rendszeres edzés.

És persze még ennél is jobban vártuk a 12. heti szűrések eredményét, hogy végre elmondhassuk a lányoknak…

 

 

 

Facebookpinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük