Ezt a posztomat külön szeretettel ajánlom azon kedves ismerőseimnek, akik számára rejtély, hogy egy koraterhesség miért nem közérdekű információ, amit az ember mindenkinek az orrára köt.
Na, például többek közt azért sem, mert ilyenek is történnek…
***************************************
Izgalmak nélkül nem úsztuk meg a 7. hetet sem, úgy tűnik a káoszos időszak csitulása még várat magára…
Eltelt azóta jó pár hét, és még mindig a hideg futkos a hátamon, ha felidézem. Azt hiszem, ez már így marad.
Az események hátteréről annyit, hogy az orvos, akihez amúgy járok, nem vállal szülést, tehát valaki mást kell választanom. Első körben Orsihoz, a dúlámhoz fordultam, aki ajánlott is valakit, de őróla akkor még koránt sem volt biztos, hogy el tud vállalni.
Míg a visszajelzésre vártunk, gondoltam egyet és bejelentkeztem egy harmadik helyre – juttatásként kapok ugyanis a munkahelyemen egy biztosítási csomagot, ami a terhesgondozást is fedezné egy bizonyos, neves magánklinikán. Bár az utóbbi időben voltak velük negatív tapasztalataim, és fogalmam sem volt, épp ki érhető el náluk nőgyógyászként – ugyan miért is lenne ez az infó elérhető mondjuk a honlapjukon?-, gondoltam teszek egy próbát, hátha sikerül egy jó dokit találnom. (Én naiv. Biztos a hormonok.)
Nem utolsó sorban pedig nagyon szerettem volna tudni, hogy minden rendben alakul-e odabenn, hiszen az első UH idején még túl pici volt, hogy szívhang is legyen, és a 3 héttel későbbi kontroll olyan nagyon távolinak tűnt…
Így aztán kifejezetten örültem, hogy a 7. hét csütörtökére kaptam időpontot erre a bizonyos magánklinikára, egy általam nem ismert doktornőhöz. (Sok infót a neten sem leltem róla – gyanakodhattam volna…)
A csütörtök reggelem kacifántosan indult: épp a pajzsmirigy értékeket mentem volna ellenőrizni a szokásos Mens Mentis laborba, mikor is parkolóhely keresgélés közben, a pirosnál állva belémrongyolt hátulról egy elbambuló jóember. Nem is kevéssel, mert felrakott a sorban előttem álló autó hátuljára – pedig az sem egy kis valami, amiben én ültem.
Szerencsére a meglepetésen és a kék-sárga papíros szakadó esőben töltögetése okozta kellemetlenségen túl nagyobb bajunk nem lett (az autó mondjuk elöl-hátul javít…), de ezek után aztán már nagyon-nagyon szerettem volna azt az UH-t délután.
Olyannyira, hogy még a doktornő kicsit sem barátságos stílusa sem tántorított el a tervemtől. Bár bevallom, volt egy-két pillanat, mikor ott akartam hagyni a francba, de nem tettem, így ez lett az utolsó nagy leckém arról, hogy mindig hallgassak a megérzéseimre….
Szóval ultrahang vizsgálat: monitor szigorúan a doktornő felé fordítva, nem ám majd a páciens is lássa, hogy mi a helyzet. Jó régről ismert érzés tört rám: mikor csak egy darab hús vagy a vizsgáló asztalon, aki azért van ott, hogy őszakembersége szakérthessen. Na, pont ezt elkerülendő húzna az ember a magán ellátás felé…
Szóval, bűvöli a monitort. És csönd. Hosszú csönd. Egyszer csak kiküldi az – amúgy nagyon kedves – asszizstensnőt, keressen meg valakit, de mivel az illetőt nem találják, egymaga mond diagnózist: nincs itt semmi, ez egy teljesen üres petezsák!
Emelem a fejem, még rám is szól, hogy ne mozogjak, mert “elmegy a kép” (és én annyira sokkolva voltam, hogy még itt sem fogtam gyanút, valami nem oké.) Nagy sokára odafordítja a monitort, nézzem meg, itt a petezsák és – belenagyít, lássam, ő mennyire keresi – teljesen üres. “Ezt a terhességet be kell fejezni.”
Döbbenet. Jeges üresség. Nemármegint érzés… Kába vagyok a hallottaktól…miért? Mi lehetett a baj? Talán az antibiotikum a legelején?
Összeszedelődzködöm. Még befejezi az adminisztrációt, lefújja a további vizsgálatokat, kicsit furcsállja, hogy amúgy minden más tünet stimmel, a petezsák is nőtt..nade biztos az is csak a progeszterontól. Mond pár “vígasztaló” mondatot a természetes kiválasztódásról, arról, hogy biztos a petesejt nem volt elég jó, és hogy ő ilyenkor azzal szokta nyugtatni az anyukákat (tejóég, vajon hányan hallgatták már ezt meg tőle az elmúlt 30 évben?), hogy akinek már egy sikerült, az már “bebizonyította, hogy képes rá” (anyád hogy van?) és majd a következő sikerül. (Darab-darab, nem igaz?)
Hirtelen nem is tudok mást válaszolni, mint hogy egy csodababám van már, és nagyobb veszély igazán nem fenyeget, minthogy csak ő legyen nekem. Ami már így is több, mint elég.
A válasz valamiféle mosoly, hát igen, de ezt itt most be kell fejezni. (Fogalmam sincs, hányszor ismételte el ezt a mondatot az alatt a pár perc alatt.)
Azért a progeszteront még szedjem, most már nem azon a pár napon múlik…. Ééééés a bűvös mondat: „egyeztessek a kezelőorvosommal”, hogy megvárjuk-e a tisztulást, vagy jöhet a műtét. Ő javasolná, a műtétet. A diagnózis a papíron ordít feketén-fehéren:
Missed abortion, műszeres befejezés javasolt.
Kitámolygok. Bámulom az Eiffel tér gödrét…pár hete még ott sushiztunk…de jó volt.
Kit hívjak? A férjem? Hogy mondjam el neki? Mit mondjak neki? Előbb az orvosommal kéne beszélni…
Mennyi az idő? Vissza kell mennem dolgozni. Robotpilóta üzemmód.
Első körben az MM-et hívom, lemondom a pajzsmirigy labort (amit reggel ugye elhalasztottunk). Metró. Villamos. Séta – hívom az orvost. Elmondom mi van, hogy a petezsák üres, mi legyen?
Azt mondja, olyan forrón azért ne együk azt a kását, sürgősen menjek el másik ultrahangra. Történetesen tudom is, hol találom az ország egyik legjobb szonográfusát, hisz’ hozzá jártam anno, mikor Angit vártuk. Telefon. Időpont: másnap reggel fogad is.
És csak ekkor hívom fel a férjem, próbálok nem (nagyon) bőgni, még vissza kell mennem az irodába, össze kell szednem magam.
Összeszedem. Munkaidő befejez, irány a gyerekért, haza… és akkor végre leülhettem kibőgni magam. Aki élt már át hasonlót, az tudja, mi minden kavarog ilyenkor az ember fejében… Mi történt? Miért? Miért épp velünk? Vajon mikor? Nem éreztem? Semmi változást sem érzek…. Mi lehetett a baj? Hogyan tovább? Kicsi lányom ölelget, hiába nem akarom, hogy lássa, érzi, hogy baj van. Akkor meg már jobb ha tudja, hogy anya nem őmiatta szomorú.
Amikor az első babát elveszítettük, akkor legalább tudtam, mi minden adódhatott össze, ami oda vezetett, hogy… És bármilyen hülyén is hangzik, de tudom, hogy akkor még nem volt itt az ideje. Na de most? Mikor minden idális? A laborok, az élethelyzet, a….
Mit rontottam el? Igen, az ember tudja, hogy mindenféle egyéb ok nélkül is vannak a terhességek, amik megszakadnak, mert valami nem klappol. De ez ilyenkor kicsit sem vígasztaló, sőt. Ha nem tudod az okát, nem tudod, mit tehetnél ellene, ott marad a kínzó kérdés: vajon hányszor történhet még meg?
Így telt az este. Gyerkőc fürdet, altat (extrán megölelget), férjjel összekucorodik, nem tudom, mit mondjak neki… Azt mondja, várjuk meg a holnapot. Várom, de nem akarok megint koppanni. Végül a nem evéssel, bőgéssel, kiborulással összehoztam magamnak egy jó kis hányós migrént. Pedig terhesen sosem hánytam, bezzeg most…
És a furcsa kétely megint ott volt bennem. Valami nem stimmel. Tudom, mit mondott a doktornő, tudom, mi van a papíron, de akkor sem érzem… De nem mertem tovább gondolni, olyan minimálisnak tűnt az esély…1%, talán. Férj azt mondta, majd ő hisz reggelig helyettem is abban az 1%-ban…
Másnap reggel, MM. Még az autóban is azon gondolkodtam, hogyan tovább, hogyan leszek én képes ennek valaha újra nekifutni. Igen, tudom, hogy az ember feláll, és vannak, akik ennél sokkal több veszteségen vannak túl. Aztán arra jutottam, bármit is mutat a vizsgálat, nincs más hátra, menni kell előre… (mintha úgy egyébként lenne más választás…)
Győrfi doktor (aki nem doktor, hanem szonográfus, de most hívjuk így) megismer, 3 éve már, de emlékszik ránk. Benne maximálisan megbízom, tudom, hogy ha van ott bármi, ő megtalálja.
Elmotyogtam hát neki, mi járatban vagyunk, mutattam a leletet, képet előző napról. Jól esett az együttérzése, hogy akárhány szakmában töltött év után sem darab-darab az a baba, nem mindegy neki sem, hogy mi az eredmény.
Hasi UH-val kezdtünk. Monitor a falon, velem szemben, mint normálisan mindig. Éppen hogy hozzám ért a vizsgáló fej – volt az egész talán 2 másodpec – és a baba ott volt. Még számomra, a laikus számára is egy pillanat alatt felismerhetően. Azt, hogy ver a szíve már a könnyeimtől nem láttam – nagyjából eddig a pontig bírtam tartani magam – de aztán már nézni sem kellett, hallhattuk is…
Elképedt kérdésemre, hogy ezt most akkor mégis hogy…? megmutatta: van a petezsáknak egy olyan nézete, ahonnan történetesen épp nem látszik az embrió. A “kedves” doktornő – aki 18 órával azelőtt, hogy meghallgattuk a kicsi szívdobogását, elhaltnak nyilvánította – annyira örült magának, hogy megtalálta a petezsákot, hogy nem is keresett tovább. Ha egy picit is mozgatja azt a nyamvadt UH-t, megtalálta volna a korának tökéletesen megfelelő méretekkel és szabályos szívműködéssel rendelkező babót…
Persze, felmerül a kérdés, hogy milyen minőségű volt a gép, amivel vizsgált. Maradjunk annyiban, igen jó minőségű. Csak ugye, nem mindegy, hogy ki használja…
A történet felvet jó néhány kérdést, kezdve azzal, hogy mennyire kereshette ő, ha nem talált meg 2,5 cm petezsákban 1 cm babát? Hogy hogy a bánatos viharban engedheti meg magának egy magánkilinka azt, hogy olyan orvos végezze a terhességmegállapítást, aki nem tudja kezelni az UH-t? Hogy vajon hányan kapnak még ilyen banális okokból hasonló diagnózist, miközben azt hiszik, jó kezekben vannak?
Hogy mégis honnan vette a bátorságot, hogy pusztán az UH alapján szemernyi kétely nélkül, írásba adja a diagnózist és nem kontrollt, de egyből a műtétet javasolja? Abba már belegondolni sem akarok, mi történik, ha az ellenőrző vizsgálatot is egy hasonló jó képességű orvos végzi…
Mindezt egy csilli-villi magánpraxisban, ahol ha nincs biztosításom, még egy kövérkés összeget is otthagyhattam volna ezért a csodás élményért. (Nem mintha amúgy nem fizetnék egy halom pénzt TB címén is, csak ott legalább fel sem merül a korszerűség, minőség, ügyfélkozpontúság ígérete… )
És vajon mi lett volna, ha nem kapok rögtön időpontot Győrfi dokihoz, és nem egy borzalmas esténk lesz, hanem hosszú napjaink telnek így…?
Szóval a felszabadultságon és örömkönnyeken túl rengeteg kérdésem lett hirtelen, amiket fel is tettem szép sorjában egy hivatalos panaszlevél formájában. Sok reményt nem fűzök hozzá, hisz’ mint tudjuk, az UH tévedhet, és hát ráírta a papírra, hogy keressem fel a kezelőorvosom… A válaszról később beszámolok.
Amit nem írtam bele a levélbe, de nem tudom szó nélkül hagyni az az, hogy vajon milyen jogon elmélkedik itt bárki is a nők princípiumairól, amíg azok, akik szülnének – konkértan küzdenek azért, hogy babájuk lehessen -, sokszor olyan dolgokon kénytelenek keresztülmenni, amik mellet ez a történet vicces kis intermezzó?
És akkor itt most még nagyon sok és messzire kalandozó gondolatom lenne, még a végén kitérnék a gyerekkórházak és az oktatás állapotára is, de már így is hosszú lett a poszt…
Konklúzió? A legmodernebb berendezés sem helyettesíti a jó és lelkiismeretes orvost, a korrekt kommunikációt.
És ideális esetben mindenkinek lehetősége kellene legyen olyan orvoshoz fordulni, akiben maximálisan megbízik. Szakmailag is, emberileg is. Tudom, naiv vagyok. Biztos a hormonok….
160_gramm alapok anyagcsere baba CH CHszámolás cukor cukorterhelés diagnózis dúla fogyás Férfi IR GDM GI gyorsCH inzulinrezisztencia IR iretrend IR Nyelviskola IRélet IR és PCOS kivizsgálás lelkipillér nyár PCOS pillérek PoCaKoS PoCaKoS Napló recept reggeli sport szoptatás szénhidrát szülés tapasztalat terhességi diabétesz tünetek vadkovász vajúdás várandósság Ét-rendező édesség élesztőnélkül életmód életmódváltás
