Egészséges IR-es

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Nem véletlen hallgatok ilyen nagyokat mostanában: rettentő sűrű hónap lett a szeptember. Irónikus módon PCOS hónap ide vagy oda, pont a blogolásra nem maradt kapacitásom. Még kisebb bejelentkezésekre se, hogy lássátok élek még – meg bevallom, nekem jobban fekszenek a tartalmasabb posztok. Najó, nem csak a blogolással úsztam el, az edzéssel is vannak most kisebb fennakadások. Úgyhogy épp ideje lesz kicsit összekapni magam.

De most ülök itt a kávém fölött, és merengek. Nyár végén készült el a legutóbbi – második baba utáni – inzulinterhelésem, ami szerint “inzulinérzékenységem ismét igen szép lett” és továbbra sincs szükség gyógyszeres kezelésre. Vércukrot ha minden jól megy, legközelebb majd 2 év múlva ellenőrzünk, addig is csináljam, amit eddig is, éljem az életem. Nincs tű, nincs cukros lötty, kontroll csak ha szükségét érzem.

Így aztán bő 4,5 éve, hogy nem szedek semmit. Alapvetően nem voltam a gyógyszeres kezelés ellen sosem – a kezdő tüneteimhez képest az, hogy egy kis metformint kell eszegetnem messze a kisebbik rossz volt a lehetőségek közül – de azért most mégiscsak jobban érzem így magam.
Belegondolva, már majdnem annyi ideje vagyok ismét gyógyszermentes, mint amennyi ideig szednem kellett őket…

Nemrégiben beszégettem egy doktornővel. Ő azt mondja, ha egy páciense 2 évig gyógyszerek nélkül is jól van, akkor gyógyultnak tekinthető.
És ezen elgondolkodtam…

Elég bőven beleesem ebbe a kategóriába, de így még sosem gondoltam rá. Nem is igazán foglalkoztatott a gondolat, mivel számomra az inzulinrezisztencia ugyanúgy egy állapot, egy adottság, mint hogy mondjuk zöld a szemem. Nem tekintettem rá betegségként. Elfogadtam, hogy én így működöm: érzékenyen reagálok a modern társadalom hülyeségeire: a vacak ételekre, nem megfelelő fizikai terhelésre… És elfogadtam azt is, hogy erre mindig oda kell majd figyelnem. (Borzasztó, nem? Nekem tényleg oda kell figyelnem az egészségemre, ha egészséges akarok lenni… Őőő…várjatok… másnak is.) Szóval, nem igazán éreztem úgy, hogy meg kéne gyógyulnom valamiből.

Most meg ülök itt és merengek az annyiszor hallott kérdésen: meg lehet-e gyógyulni az inzulinrezisztenciából?

Erre eddig az volt a válaszom, hogy nem. Mivel egy genetikai hajlamról van szó, ami miatt így viselkedik a szervezetünk, ez nem múlik el. Ha nem foglalkozunk vele, ha visszatérünk azokhoz a körülményekhez, amik “belobbantották”, újra elő fog jönni. Ilyen értelemben tehát nincs olyan, hogy kész, vége, elmúlt.

De van ennek egy másik oldala is. Van egy pont, amikor egyensúlyba kerülnek a dolgok, és valahogy “életre kel” ez az egész életmódosdi. Amikor jól vagyunk a bőrünkben és a tünetek minimálisra csökkennek. Amikor az IR már csak egy körülmény a sok közül, de nem ez határozza meg az életünket. Végülis… nem ez az, amit gyógyulásnak hívunk?
Mondhatom azt, hogy meggyógyultam?

Inkább azt mondanám, hogy valahol a hosszú (és rögös) út során, szinte észrevétlenül elértem azt a bizonyos pontot. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek jobb és rosszabb időszakok. Az IR is megvan, de összességében egyensúly van. Mondjuk inkább, hogy, továbbra is IR-es vagyok. Egészséges IR-es.

Kell ennél több?

 

Mentés

Mentés

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.