Az inzulinrezisztencia

Facebookpinterestlinkedin

Az utóbbi néhány évben egyre inkább bekerült a köztudatba az inzulinrezisztencia jelensége. Egyre több forrásból hallani róla, mégis még mindig olyan, mint valami mitikus szörny: rengeteg egészségügyi probléma hátterében felsejlik, de mindenki kicsit mást mond róla, másképp írja le, más ellenszert javasol.
Sőt, a tüneteit sem tudjuk egyértelműen felsorolni, vagy néhány kérdés alapján kizárni a jelenlétét.
Talán nem is csoda, hogy sokan még mindig “divat betegségnek” tekintik, amolyan univerzális kifogásnak, aminek a megléte (elvileg) nehezen ellenőrizhető, de szinte bármiért okolható. 

Hogy megértsük miért ennyire nehézkes konkrétumokban beszélni róla, nézzük meg egy kicsit közelebbről:
Miről is szól alapjában véve az inzulinrezisztencia?

Szervezetünknek az életben maradáshoz energiára van szüksége, amit a bevitt táplálékból nyer: az elfogyasztott tápanyagokat (pl. szénhidrátokat, fehérjéket, zsírokat) alakítja át energiává, amit aztán vagy felhasznál, vagy elraktároz.
Ez a folyamat – vagyis a sejtjeink normális működéshez szükséges energiával való ellátása – a szervezetünk egy nagyon-nagyon alapvető folyamata. Ha itt porszem kerül a fogaskerekek közé, annak nagyon sokféle következménye lehet, hiszen a szervezet egészére kihatással van.

Márpedig inzulinrezisztencia esetén éppen ez a nagyon alapvető folyamat borul fel: kommunikációs zavar támad a sejtek szintjén. A vérárammal érkező cukrot az inzulin nevű hormon lenne hivatott bejuttatni a sejtekbe. Kapcsolódna a sejtek inzulin receptoraihoz, melyek feléve a cukrot energiához jutnak. IR esetén ennek a kapcsolódásnak a hatékonysága csökken: a sejtek rezisztensek (ellenállóak) az inzulinnal szemben, így az nem tudja elvégezni a feladatát.

Emiatt aztán a sejtek hoppon – illetve éhen – maradnak, a cukor pedig a véráramban, azt a jelzést küldve az inzulin termeléséért felelős hasnyálmirigynek, hogy még több és több inzulinra van szükség. Így aztán – jobb esetben – végül lecsökken a vércukorszint. Olykor túlságosan is és jön a “hipó”. Rosszabb esetben viszont már így sem csökken a vércukor – ami további problémákat vet fel.

Mindennek pedig számos következménye lesz: az étkezések után a vércukor nem olyan ütemben és mértékben nő és csökken, mint normális esetben, a cukor sejtekbe juttatásához – és a vércukorszint csökkentéséhez – pedig jóval több inzulint kell termelni, mint egyébként szükséges lenne. Márpedig a hasnyálmirigy inzulin-termelő kapacitása véges, előbb-utóbb kimerül – ha hosszú időn keresztül kell nagy mennyiségű inzulinnal szabályoznia a vércukor szintet, akkor értelemszerűen ez a kimerülés előbb következik be. Utána pedig a 2-es típusú diabétesz jön.

Van tehát egy alapvető probléma a sejtek energia ellátásával, emellett ingadozó a vércukorszint és – relatíve – magas az inzulinszint, ezek pedig igen sok mindent meg tudnak borítani a szervezetben: kezdve azzal, mennyi energiát használjunk fel és mennyit tartalékoljunk, folytatva a különböző hormonális működésekkel (és itt ne csak a nemi hormonokra gondoljunk!), befolyásolják a hangulatunkat, fizikai és pszichés állóképességünket, stb.

A helyzetet bonyolítja, hogy hacsak nem nagyon célirányosan keresünk fel szakembert, akinek van szeme a tünetekhez és tapasztalata a célzott vizsgálódáshoz, akkor a korai fázisban még kicsi az esélye, hogy fény derüljün problémáink eredőjére. 

Az idő előrehaladtával viszont, megfelelő kezelés hiányában el lehet érni azokat a minősített állapotokat, amikor már alapállapotban is megnövekedett inzulinszint tartja fent a – még normális- éhgyomri cukrot (IFG). Majd a megnövekedett vércukrot már a sok inzulin sem tudja levinni (IGT), végül a hasnyálmirigy kifárad, az éhgyomri értékek és a terhelt értékek is elszállnak – azaz kialakul a 2-es típusú diabétesz. 

Ezért hívják az IR-t a cukorbetegség előszobájának.

Fontos azonban tudni, hogy a megfelelő kezeléssel ez a folyamat jó eséllyel feltartóztatható, valamelyest visszafordítható.
A kezelés célja tehát az állapot romlásának megakadályozása, illetve lehetőség szerinti javítása

 

A cikk az EndoCare Endokrinológiai Központ szakmai háttértámogatásával készült. 

 

Mentés

Mentés

Facebookpinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük