PoCakOS Napló – 1. rész- Szóval az úgy volt, hogy…

Facebookpinterestlinkedin

Ülök itt és azon agyalok, remélem, egyszer majd kikerülhet ez a poszt a blogra. Egyszer majd. Egyszer, amikor már lesz szívhang, amikor túl vagyunk a kritikus időszakon és…és amikor már persze a főnököm is tudja, mi a helyzet. :o)
Mert hogy a helyzet az – bármennyire is hihetetlen még – hogy a tudomány jelenlegi állása szerint bizony ismét úton van hozzánk egy babóca, és bár nagyon nem szeretném elkiabálni, mégis elkezdem írni a naplót, és remélem, hogy eljön a nap, mikor olvassátok majd.

(És ez a nap ma eljött.. :o)

Szóval, az úgy volt hogy… gondolkodtunk mi ezen a kistesó dolgon, de sosem akartunk kis korkülönbséget, legalább 3 évet szerettünk volna közéjük. Elég sok történés is volt az utóbbi évben, munkahely váltás itt, dolgozó anyává avanzsálás ott, első év közösségben, non-stop nátha egész télen, dackorszak maximusz és miegymás – így aztán a terv csak valami homályos elképzelés maradt, de reméltük, hogy talán majd a nyáron eljutunk odáig…

Tavasszal megfutottam a szokásos kontroll köreimet – hormonok, inzulinterhelés, InBody, stb – a laborok és tünetek alapján pedig megállapítást nyert, hogy “inzulinérzékenységem igen szép lett”, és zöld utat kapott nem csak a 4. gyógyszermentes évem, de – bár akkor erről nem írtam – a kistesó is.

Igaz, hogy bő 10 évem nem kevés munkája van ebben, de azért kicsit izgultam. Mivel a kislányom anno még gyógyszerek mellett fogant, most jött el az alkalom, hogy kiderüljön, mire elég 3 (étrend-sport-lélek) pillér… illetve a 3 pillérnek az a része, amit a mindennapokban sikerül megvalósítani. Sosem tagadtam, hogy ez messze nem a nagykönyvi 100% – viszont önmagamhoz képest a legtöbb, ami jelenleg a “csövön kifér”.

Idő közben azért apránként kipipáltam jó pár dolgot a kistetsó előtt “teljesítendő” bakancslistámról: sort kerítettünk egy sushi vacsorára, (aztán ugye pocakosan és szoptatósan off a nyers hal) és más, hasonlóan nagy ívű, de számomra fontos dolgokra – amolyan lelki pillér karbatartós téma ez.

Az április aztán egy nagyon zűrös hónap lett: egy kisebb baleset miatt hetek kiestek az edzésből, majd egy jó alapos mandulagyulladás miatt antibiotikumot kaptam. Meglehetősen nyamvadtul voltam tőle, gyenge voltam, émelyegtem, a kajára ímme-ámmal tudtam csak figyelni. Amikor aztán nem jött meg időben, az első gondolatom az volt, hogy persze, pont most kell még a ciklusnak is felborulnia…
És gyanútlanul vártam, hogy majd – az olykor előforduló pár napos csúszást letudva-, kezdődjön az újabb kör… és vártam…és vá… Aztán mikor már nagyjából mindenre érzékeny voltam és amúgy rám nem kifejezetten jellemző módon kb. bármin bőgni tudtam volna… na akkor vált csak gyanússá a kérdés. (Én, a rutinróka…) Kicsit lassan esett le, de úgy az ötödik nap magasságában azért csak eszembe jutott csinálni egy tesztet.

No, hát akkor jött a meglepetés. Kissé hitetlenül bámultam a virító csíkokat, de bizony kérdés sem férhetett hozzá, kettő volt belőlük. A biztonság kedvéért azért megismételtem a dolgot egy digitális verzióval is. Ugyanarra az eredményre jutottam.

Ez így aztán hirtelen egész újfajta megvilágításba helyezte az előző hetek történéseit, a fáradtságot, gyengeséget, émelygést, a délutáni 10 perces muszájaludnom szeánszokat… Szóval igen, így már minden stimmelt.
Jött hát az óvatos örülés, és az újratervezés: ennek most már a fele sem tréfa, ide nekem a vitaminokat (a fontosabbakat mondjuk előtte is szedtem már), magnéziumot, irány a labor – kiindulva a tapasztalataimból, a progeszteron volt az első, amit megnézettem-, doki, stb.

Pár nappal később megerősítést is nyert a dolog: valóban van, és jó helyen van, és pont akkora, amekkorának ennyi idősen lennie kell. A progeszteron ezúttal olyan magas volt, mint amire az előző terhesség során pótlással tornáztuk fel, de a biztonság kedvéért azért most is kaptam egy minimális adagot.

Egyelőre hát várjuk a fejleményeket, próbálok vigyázni magamra (haha. Ez így a másodikkal kb annyit tesz, hogy csak akkor emelem fel a majd’ 15 kiló gyerkőcöm, ha tényleg nagyon muszáj…), őt pedig hagyjuk szépen nyugodtan sejtosztódni.

Szóval hát így állunk – ismét kismama lettem. :o)

 

Facebookpinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük