“Még sokáig szeretnék egészséges anyukája lenni a fiamnak”

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Újabb beszámoló tőletek! Rita története nem egyszerű, a PCOS nála csak az egyik tényező, ami megnehezíthette volna a babásodást – de szerencsére nem így lett, a kicsi fiú nem váratott sokat magára. :o) Köszönjük, hogy megírtad a tapasztalataidat!

“Ahhoz hogy teljes legyen, a történet, egy kicsit be kell mutatnom az előzményeket. Mikor 17 lettem, anyum elvitt nőgyógyászhoz, mert a menstruációm az első perctől fogva erős és rendszertelen volt és fájdalmas görcsökkel járt. A doki megvizsgált a kis kezével, de egyéb tesztet, vagy vérvételt nem csinált. Írta a gyógyszert. Ezután hét év csend, béke és nyugalom volt. Ameddig az anyai nagymamám egyszer csak agyvérzést és szívrohamot nem kapott. Szerencsére túlélte és habár a szíve már sosem lesz a régi, az elméje épp maradt és a fizikai kondícióját is sikerült elfogadhatóvá tenni. Azonban felhívták a rokonok, különösen a lányai és unokái figyelmét, hogy véralvadási defektusa van, ami öröklődhet és érdemes lenne minket is tesztelni.

Én mentem el elsőként egy ilyen tesztre, ami bebizonyította, hogy leiden heterozigóta vagyok.

 

Ez hajlamosít engem is a vérrögök kialakulására, de mivel fiatal vagyok, valószínűleg nem lesz gond. Ezt a szakvéleményt írta a drága hematológus prof, ezzel én becsattogtam a nőgyógyászatra, ahol vállvonogatva ugyan, de továbbra is felírták nekem a fogamzásgátlót, ami egyébként sűríti a vért.
Rá egy évre ennek aktív életet éltem. Sportoltam, dolgoztam, és nem volt káros szenvedélyem se. Egyszer csak elkezdett fájni a jobb lábam. Hetekig jártam így dolgozni és orvoshoz. A háziorvosom először beküldött a klinikára, hogy kizárjuk a legrosszabb esetet, a vérrögöt. Nem találtak elzáródást, ezért táppénzre vett egy hétre, hogy biztosan meghúztam a lábam és pihentesem. Nem javult a helyzet. Több mint egy hónap telt el így. Begyógyszerezve, fáslizva jártam dolgozni, míg végül megint beküldött a klinikára ahol egy másik ultrahangos emberke megtalálta a baj okát. Mélyvénás trombózisom lett a lábamban, akkor 25 éves voltam. Két hét fekvés a belgyógyászaton, utána még 6 hét pihi várt rám otthon. Véralvadásgátlókat kaptam és közölték, hogy nem szedhetek többé hormonális fogamzásgátlót és semmi olyasmi nem javasolt, ami még sűríti a vért.

Hát gondoltam itt vége a szenvedésnek…. Persze, hogy nem lett vége. Miért is?

Nem jött meg két hónapig, gondoltam, majd ha kiürült a gyógyszer jobb lesz a helyzet. Nem lett. Megint 17-nek éreztem magam. Fájdalmas, rendszertelen menstruáció, zsíros bőr, pattanások, úszógumi, erős hajhullás, és nem kívánatos szőrök jöttek elő a következő évben. Már igazán szerencsétlennek éreztem magam, de nem adtam fel. Megint elmentem a nőgyógyászomhoz, aki megállapította, hogy a petefészkeim tele vannak cisztákkal, először hallottam a PCOS-ről. Majd felkerestem a belgyógyászom is, aki a kórházban kezelt és mindenkinek kifakadtam. Ekkor kaptam meg az endokrinológusom nevét, aki végül is segített nekem.
Először kivizsgálásokra küldött és az eredmények bírtokában kimondhattuk, hogy igen… ez PCOS. Komplex gyógymódot javasolt, gyógyszeres kezeléssel. Én ekkor ezt elutasítottam, mert már ott volt nekem két gyógyszer a véralvadási gondjaimra és nem akartam még egy pár dolgot életem végéig szedni. Megbeszéltük, hogy az életmódváltással próbálkoznék meg először és jelentkezem egy fél év múlva. Ha nem javul, akkor elkezdek valamit szedni. Így is lett.

Elkezdtem belevetni magam az új életembe…

 

Nagyon nehéz időszak volt. Tele volt hullámvölgyekkel, érzelmi bizonytalansággal. A családom és a barátaim kezdetben nem értették az állapotomat. Volt, amikor nagyon egyedül éreztem magam. Ám sajnos kiderült, a közvetlen környezetemben is több lány küzd a PCOS-sel. Nagyon sokan. Ez erőt adott nekem, és amikor kontrollra mentem a gyógyszeres terápiát már nem tartotta a dokim szükségesnek. Minden értékem rendben volt és a ciszták is elmúlni látszottak, mondhatni tünetmentes lettem, de évenkénti kontrollt javasolt. Ebben a küzdelmes időben ismertem meg a páromat, akinek még a kezdeti randizgatós időszakban meséltem erről, és aki akkor és azóta is mindenben támogat engem. Hálás is vagyok érte. <3

Már a kapcsolatunk elején beszéltünk arról, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben szeretnénk majd babát. Telt múlt az idő, és amikor úgy döntöttünk, hogy jöhetne a picúr, elmentem kontrollra. Ekkor nem bíztattak túlságosan, sőt. Mivel értékeim megint romlottak és kiszámíthatatlan volt a ciklus (mert hát néha sajnos vétkeztem a diétámban) szóba került, hogy elég kevés annak az esélye, hogy természetes úton essek teherbe és a véralvadási zavar sem könnyít a helyzeten.
Ismét padlón éreztem magam.

Tisztázni kellett magammal a dolgokat.

 

Vágytam a babára, de nem akartam rágölcsölni. Megbeszéltük a párommal, hogy próbálom tartani a helyes életmódot és pár hónap múlva elhagyjuk a védekezést. Ha ezután sokáig, mondjuk 1-1,5 évig se jön, össze akkor pedig segítséget kérünk. Szerencsére imádtam a munkám és teljesen átadtam magam a jelennek. Közben tartottam a csökkentett ch diétám, mozogtam és amikor csak kedvünk támadt jókat mulattunk, kirándultunk, hancúroztunk a párommal. Élveztük az életet.
A beszélgetés ősszel volt, rá következő év tavaszán elhagytuk a védekezést. Ekkorra éreztük ismét jól magunkat testileg, lelkileg, egymással harmóniában.

Minden egyes hosszabb időszakban teszteltem egyet, de csak egyet hetente, hátha a baba miatt késik, de amikor mégis megjött kicsit csalódtam (meg néha nagyon is, de nem hagytam letörni magam). Így ment ez még négy nagyobb ciklusig. Míg csak egyszer már a harmadik tesztnél tartottam, ami egy kicsit halvány két csíkos lett. Vártam és másnap is teszteltem, az sem volt erősebb színű. A harmadik napon már jól látszott a két csík, ekkor újságoltam el a páromnak a nagy hírt.

Hamarosan apa leszel! Babánk lesz!

 

Nagyon örültünk, el sem hittük, hogy a sok ijesztgetés ellenére ilyen gyorsan összejött.
A pozitív tesztet sok orvosi vizsgálat követte. A hematológián rögtön clexane injekcióra állítottak, melyet a terhesség utáni hat hétig szúrni kellett magamnak. Néhány terhességgel járó kellemetlenséget nem úsztam meg és az 5. hónaptól keményedtem, de ezekkel együtt teljesen normális terhességem volt. Persze jobban vigyáztak rám az orvosok, több vizsgálatom volt, de szerencsére minden rendben folyt. Egészen a hetedik hónapig dolgoztam, ekkor már úgy éreztem muszáj visszavenni és pihenni.
A babócám kicsit sietett a 36. héten természetes úton, mindössze két és fél óra alatt megszületett. 2490 grammal és 47 cm-rel. Szerencsére makkegészséges, mára már 12 hetes igény szerint szoptatott, boldog fiúcska. Már a 10. hetére megduplázta a születési súlyát és 10 centit nőtt.
A szoptatás alatt nem igazán álltam még vissza a számomra egészséges életmódra, de már készülök lelkileg.
Hamarosan, legkésőbb a hozzátáplálás kezdetén elkezdek újra figyelni mindenre, hiszen még sokáig szeretnék egészséges anyukája lenni a fiamnak.

Biztosan lesznek még harcaim, jönnek még nehézségek. De sosem szabad elkeserednünk. Hinni kell magunkban és élvezni az életet.
Sok lelki erőt, kitartást és szerencsét kívánok minden kedves sorstársamnak. Remélem segített a történetem.

Rita”

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.