“Bővíthetem a bakancslistámat”

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Ez az írás több okból is különleges a számomra. Egyrészt személyesen is érintett vagyok benne – pedig az ember általában nem “próféta a saját hazájában”, ugye.
Másfelől pedig mert rengeteg nagyon fontos témát érint: megmutatja, hogy az IR, PCOS nem egy újfajta divat, régen is voltak ilyen problémák. Hogy mennyi arca, hányféle tünete tud lenni annak, ahogyan az ember állapota évtizedek alatt leromlik. Hogy a változtatás nem is bonyolultabb, mint a tomboló tünetekkel élni. Hogy szerény anyagi keretek között is sok mindent meg lehet tenni az életmódunkért. Hogy az IR, PCOS nem csak a fiatalok problémája, és hogy nem lehet annyi idős az ember, hogy mindegy legyen, hogyan él. Soha nem felesleges küzdeni és javítani az életminőségen!

“Hatvan éves vagyok, IR-es történetem már elég hosszú. Az alábbi gondolatok megírásával szeretném megköszönni Barbara lányomnak, Nádori Éva doktornőnek és az ügynek elkötelezett segítőknek, hogy elindulhattam az egészség felé.

Normál testalkatú kislányból hirtelen lettem duci nagylány.

 

Éppen a serdülés kezdetekor kaptam ajándékba néhány tábla Milka csokoládét, ami elképesztően finom volt a megszokott, itthon kapható, nem különösebben érdekes csokikhoz képest. Még a számban volt ez egyik falat, de már nyúltam a másikért. Ellenállhatatlan. Nem voltam képes beosztani, elég hamar megettem az egészet. Ez a pár nap eléggé megboríthatta a vércukorszintemet, amiről persze a kedves ajándékozó mit sem sejthetett.

Anyukám mindig nagyon sok gondot fordított a család élelmezésére, de az egészséges táplálkozásról való ismeretei elavultak voltak. A maga módján változatos és finom ételeket főzött, de például fogalma sem volt a mennyiségi szempontokról, semmi jót nem akart megvonni tőlem, bőségesen etetett, és bőségesen cukrozta az ételeket, mint mindenki ma is, aki hagyományos receptek szerint süt, főz. A kamaszkori fogyási kísérleteimet csak színleg támogatta, de abban a meggyőződésében, hogy ártok magamnak, ha keveset eszek, a negyedik napon egy nagy tányér palacsintát tett elém vacsorára.

Valószínűleg már ekkor IR probléma húzódott a kellemetlen tüneteim mögött.

 

Túlsúly és állandó fogyni vágyás, koplalás és falási rohamok, éjszakai rosszullétek, fáradékonyság, aluszékonyság, bőrproblémák, hajproblémák és mindezek tükröződése az emberi kapcsolataimban, önbizalmamban.
Eléggé megnehezítették akkor az életemet. A hajam miatt kivizsgálásra küldtek, az endokrinológián azt mondták, hogy lehet, hogy van valami apró eltérés, de jobb, ha nem avatkoznak bele gyógyszeresen, mert kiszámíthatatlan, hogy hogyan sül el a dolog. Még jó, hogy ilyen óvatos orvoshoz kerültem!
Később, fiatal felnőtt koromban jobb és rosszabb időszakok váltották egymást. Néha elértem az áhított vékony alakot, máskor hízni kezdtem. Akkoriban még csak hírből ismertük az egészséges pékárut. A fehér kifli, zsömle, kenyér volt az alap minden nap.
A cukorral nem takarékoskodtunk. A gyümölcsöt lehetőleg magában és, ha tehettük kilószámra ettük, hiszen az nem hizlal és tele van vitaminnal. Az eper porcukrozva volt finom, a banánra ugyan mondák, hogy aki fogyni akar annak tilos, de a dinnyéről az a hír járta, hogy büntetlenül ehető.

Négy gyereket szerettem volna, kettő született meg.

 

Az első terhesség két évig váratott magára, a hormongyógyszert elutasítottam. Kis türelem meghozta a várva várt babát, de a hatodik héten vérezni kezdtem. Be a kórházba ijedten. Azt mondták, hogy nem él a baba, műszeres befejezés szükséges. Akkor még nem volt ultrahangos vizsgálat. Nem tudtam belenyugodni, saját felelősségemre hazamentem. A kislány, akit akkor tévedésből kitessékeltek volna az életből egészségesen és időre született, a Barbara nevet kapta. Aztán a másodikra megint tíz évet kellet várni. Közben volt két spontán korai vetélésem, ha ők is megszülethettek volna, akkor négyen lennének testvérek, úgy ahogy valamikor elképzeltem.
Mivel lettek gyermekeim, nem éreztem magamat meddőségi problémával küzdőnek, de így utólag nézve ez is beleillik a képbe:
nem túl könnyen estem teherbe.

Később „depressziót” diagnosztizáltak nálam.

 

Persze volt lelki problémám is, de a nyomott hangulatom alapvetően összefügghetett a vércukorszint leesésekkel. Azt gondolom, elég sok gyógyszert (antidepresszánst) szedtem be fölöslegesen, amiknek a mellékhatásai pont olyan kellemetlenek és veszélyesek, mint maga a betegség. Akkor szükségét éreztem, hogy engedelmeskedjek az orvosnak, hogy mindent megtegyek a gyógyulásomért. Abban is biztos vagyok, hogy ő meg volt győződve arról, hogy jól látja a helyzetet. Hála Istennek, végül teljesen kikeveredtem fölösleges gyógyszerszedésből, fokozatosan tudtam elhagyni és már évek óta nem szedek semmit. Viszont még a problémák kezdetén, mellékhatásként hízni kezdtem a gyógyszerektől.

Akkoriban általános nézet volt, hogy minél kevesebb kalória, annál jobb, hiszen csak attól hízhatunk, amit megeszünk. Aki fogyni akar, az gyötörje magát, tűrje az éhezést vasakarattal. Persze, nem lehet úgy élni, hogy az ember állandóan éhes és ettől ideges is. Végül megadtam magam. Legyek inkább kövér és vidám. Pokolba a fogyókúrákkal, azt fogok enni, ami jólesik!
Persze kövér lettem, de vidám nem. Naná, a lekváros vajas kenyér reggelire, tejeskávéval jól meglökte az inzulinszintemet, onnantól egy újabb erőtlen napnak nézhettem elébe, görgettem magam előtt a problémát. Nem tudtam, hogy mi van velem, de lustának látszottam, és rosszul éreztem magam a bőrömben. Fogalmam sem volt róla, hogy mi okozza a problémát.

Ekkoriban lányom panaszaival mentünk orvosokhoz.

 

Eleinte nem kaptunk választ. Bár a gyermekorvosunk több kivizsgálásra, még endokrinológiára és koponya röntgenre is elküldött, ott közölték, „anyuka, semmi baja a kislánynak, csak kétoldali iskolaundoritisz, nem kell odafigyelni, amikor eljátssza a hattyú halálát”.
Az ő panaszai közben egyre markánsabbak lettek, nagylányként már önállóan, intenzíven kereste a megoldást, így rátalált a diagnózisára és a gyógyulás útjára. 

Tőle, Barbarától hallottam, az IR-ről. Azt értettem, hogy neki segített ez az étrend, de a magam számára komplikáltnak és drágának tűnt. Meg aztán sok negatív emlékem volt a fogyókúrákból arról, hogy mennyire vagyok képes betartani egy diétát. Akkor még a labor eredmények nem igazolták a gyanút, így bár igyekeztem a körülményekhez képest „egészségesen” táplálkozni, de nem következetesen IR szempontból, csak úgy általában. Akkor még nem értettem, hogy számomra a vércukor – inzulin szint egyenletesen tartása a prioritás, a többi szempont csak ez után következhet.

Aztán jött néhány fordulat az életemben. Olyan élethelyzetbe kerültem, amiben az éveken át tartó nagyfokú stressz az elviselhetőség határait feszegette. Igyekeztem állni a sarat, a „kedélyjavító” gyógyszerekhez nem tértem vissza, de a test lereagálja azt, amin a lélek keresztülmegy. Ártott az is, hogy nem a kaja volt a fő kérdés, az akkori szolgálati lakásban még rendesen felszerelt konyhám se volt. Annak ellenére, hogy kerékpárral jártam dolgozni, négy kilométert oda vissza és már alig ettem, egyre csak híztam. Nagyon lelassult az anyagcserém, és már nagyon nehezemre esett a mozgás. Igaz ebben a visszereim és az ízületeim is szerepet játszottak.
Pajzsmirigy vizsgálaton is jártam, az ultrahang bajokat mutatott, viszont szerencsére a laborértékeim jók lettek.

Aztán egyszer – már az új munkahelyemen -, miután megittam egy kávét, beszélgetés közben, egyszerűen ülve elaludtam. Kedvesen humorizáltak velem emiatt, de én tudtam, hogy ennek már a fele se tréfa. Barbara javasolta, hogy újra meg kellene csináltatni a terheléses cukor-inzulin vizsgálatot. Ekkor kerültem Nádori doktornőhöz. Most már igazolódott az IR gyanúja.

Ezen a ponton már nem volt kérdés, hogy akarok-e életmódot váltani.

 

Barbara instrukciói alapján elkezdtem a 160 grammos diétát, rendszeres mozgással, a doktornő pedig gyógyszerrel egészítette ki: metformint kaptam, fokozatosan emelve az adagot. Az eredmény 12 hónap alatt 10 kg és – ami minden reményemet felülmúlta – derékban 19 cm fogyás.

A legjobb benne, hogy ezt úgy értem el, hogy soha nem éheztem, sőt gondosan ügyelnem kellett arra, hogy rendszeresen egyek. Csak egy kis odafigyelésre volt szükség, egy konyhai mérlegre, egy füzetre, némi számolásra eleinte. Ma már tudom, hogy mennyi az annyi. Amit kerülnöm kell, az nem okoz gondot. Ki a csuda akarna megenni valamit, amiről tudja, hogy rosszul lesz tőle?

Nekem sokat segített az, hogy az uzsonna megengedőbb a gyors szénhidrátokkal. Egy-egy falat az íze kedvéért délután nem okoz gondot, így nem alakult ki bennem fokozott sóvárgás a tiltott kaják után. Sőt a legtöbbet már fölösleges is megkóstolni, nem kívánom az édességet. Átállt az ízlésem. A túl édes íz elnyomja az ételek egyéni finom ízét és émelyítő.
Ma úgy látom, hogy az emberek mesterségesen szoktatják magukat és gyerekeiket egy olyan ízvilághoz, ami aztán sok bajt okoz nekik.

Nem is költségesebb ez az étrend, mert a liszt és a cukorhelyettesítők ugyan drágábbak, de ez bőven megtérül azokon, amiket elhagytam: például cukrozott üdítők, gyümölcslevek, édes reggeliző pelyhek, aszalt gyümölcsök, nutella, lekvár, méz.
Nem utolsó sorban elmúlt az erőtlenségem, jobban tudom végezni a dolgomat, megműttettem a visszereimet és a könnyebb súlyt jobban bírják az ízületeim. Így jobban tudok sportolni is. Régebben szakaszosan volt jelen az életemben a sport. Szerettem, tapasztaltam a jó hatásait, de nem tartottam létkérdésnek. Így hatvanévesen a megfelelő mozgást gondosan kell kiválasztani, futás, spinning és hasonlók szóba sem jöhetnek nálam, meghajtanák a szívemet, vagy kinyírnák az ízületeimet. Tehát a választási szempontom, hogy legyen ízületkímélő, és képes legyek az eltervezett edzést végigcsinálni, hogy lelkileg is építő legyen, hogy ne önbizalomhiányt termeljen, hanem endorfint. Nyáron kezdtem az életmódváltást így eleinte a kerékpározást és az úszást váltogattam, majd télen rátaláltam a piláteszre, ami nem fáraszt ki túlzottan, alakformáló és nagyon jótékony hatással van az ízületeimre.
Tavaly új ruhákat kellett vennem, mert semmi nem jött rám az egy évvel azelőttiből. Most ezek látványosan lógnak rajtam, viszont igen nagy öröm, hogy ismét beleférek a régi kedves darabokba. 


Jobb a közérzetem, nagyobb a munkabírásom, könnyebben járok, szebb a bőröm, kevesebb a nemkívánatos szőr.

Az ember külsejének változásai befolyással vannak a külvilágra is. Gyors hízásom nagyrészt az új munkahelyen történt, ők már így szoktak meg. A diétám érdekében, és hogy a konfliktusokat megelőzzem mondanom kellett a kollégáimnak, hogy időre pontosan kell ennem, és hogy miért nem fogadom el szokásos a nasizós kínálásokat. Ezt eleinte különcködésnek tekintették, és mikor azt látták, hogy két-három óránként eszem, kételkedtek, hogy így fogyni fogok. Csak fél év után vették észre, hogy jé, tényleg.

Volt egy kevésbé kellemes változás is: rossz nézni, amikor látom, hogy mások hogyan képesek a lehető legrosszabbat tenni maguknak bizonyos szénhidrátokkal kapcsolatos szokásaikkal. Hiába mondom nekik, hogy milyen étrendet tarok, és miért van rá szükség. Ha többször szólnék, akkor az lenne a baj, hogy miért nyomatom a témát. Ha meg nem szólok, akkor fáj, hogy tehetetlenül hagyom, hogy éppen most eszi magát cukorbetegre egy-egy kedves, jobb sorsra érdemes ismerősöm. Engem megnyugtat a tudat, hogy ha így folytatom, akkor elkerülhetem a cukorbetegséget.

Ez még csak egy út közepe. Jó, hogy tudhatom, hogy ez nem egy rövid fellángolás, ami kudarccal végződik, hanem ha ezen az úton járok, – márpedig miért ne járnék – akkor egy év múlva úgy fogok kinézni, ahogy mindig is szerettem volna. Nem mennek tönkre az ízületeim, fogok tudni járni, bővíthetem a bakancslistámat.
Köszönöm.

Olga”

Facebookgoogle_pluspinterestlinkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.