Bemutatkozom

Máth Barbara (Bara) vagyok, Life és Egészség Coach, régi motoros IR-es és PCOS-es, két kislány anyukája és az IRánytű Blog írója.

1982-ben születtem Budapesten, és itt is nőttem fel. Családommal ma a főváros szomszédságában élek.

Gyerekkoromtól fogva érdekeltek a lélek és az élet dolgai, összefüggései, az önismereti munka. Mivel több szempontból sem túl kedvező lapjárással – ellenben nagy álmokkal – indultam neki az életnek, már egészen korán érdekelt a változtatás „művészete”, hogy hogyan is lehet a kedvezőtlen helyzeteket megfordítani és megteremteni azt az életet, amit élni szeretnék.

Mindig is szerettem a jó beszélgetéseket, nagyra értékeltem az emberi kapcsolatokat: a barátokat, akikkel együtt kerestük önmagunkat és a távolabbi ismerősöket is, akiken keresztül az enyémtől olykor egészen eltérő szemszögből láthattam a világot. Továbbtanulási terveim között pedig szerepelt a pszichológia is.

Ami a tanulmányaimat illeti, először – látszólag legalábbis – mégis más irányba indultam. A japán nyelv és kultúra iránti lelkesedésemet követve, a Budapesti Gazdasági Főiskola (ma Egyetem) Külkereskedelmi karán távol-keleti interkulturális menedzsmentet tanultam (2008).
Nagyon magamra találtam ezen a területen, mivel épp úgy érintette az élet racionális tervezéséhez-szervezéséhez kapcsolódó reál irányvonalat, mint az emberi viselkedés és kapcsolatok hozzám oly’ közel álló témakörét. Az irány tehát csak látszólag annyira különböző, hiszen végső soron a gazdasági tanulmányok sem szólnak másról, mint az életről, a kommunikáció és a menedzsment szakok pedig bőven adtak lehetőséget kibontakozni: Mesterképzésen a szakdolgozatomat például – megihletődve a multikulturális munkakörnyezetben eltöltött évektől – a kulturális háttér és a stresszkezelés sajátosságainak összefüggéseiről írtam 2012-ben.
Szintén a multi-környezetben végzett munkámnak – ügyfél és projekt-menedzsmentnek – köszönhetek sok értékes tapasztalatot, valamint hogy elkezdtem ismerkedni a tréningek, a mentorálás és a coaching világával.
Eredeti végzettségem szerint tehát közgazdász vagyok, kommunikációs tanulmányokkal bővítve.

 

Ami az inzulinrezisztenciát és a PCOS-t illeti, ezek ketten kiskamasz korom óta – azaz bő 20 éve – útitársaim, együtt nőttünk fel. Mára békésnek mondható a viszonyunk, de nem volt ez mindig így.

Az idők folyamán volt alkalmam sok mindent látni és megtapasztalni, míg a félrekezelések és mélypontok után a javulás útjára léphettem. A “menün” szerepelt a legtöbb klasszikus fogás: a foghegyről odavetett megállapítást – mely szerint “nem nagyon lesz gyerekem” – fogamzásgátló, hormongyógyszerek, műtét és a magukat mindezek ellenére makacsul tartó, sőt romló tünetek követték.
Évek teltek el a kiútkereséssel. Akkoriban közel sem tudunk még annyit ezekről az állapotokról, mint ma, így az információhiány is megnehezítette a dolgom. Az internet is csak elterjedőben volt, hol voltak még akkor a témával foglalkozó oldalak, blogok, vagy az erre specializálódó orvosok, a pillérek és a komplex kezelés… Iskola mellett dolgozó diákként pedig nem csak az jelentett kihívást, hogy megtaláljam a számomra megfelelő utat, de a feltételeket is meg kellett teremteni, hogy elindulhassak rajta.

Hosszú évek kálváriája után, 2006-ban jutottam el az orvosomhoz, Dr. Tűű László endokrinológushoz. Már az első talákozásunkkor komolyan vett: engem, a panaszaimat, a tényt, hogy nekem nem jó így és változtatni szeretnék. Nála rövid úton fény derült a PCOS-re, és az akkoriban még újdonságnak számító inzulinrezisztenciára is – valószínűleg egyike lehettem az elsőknek az országban, akik már célzottan erre kaptak gyógyszeres kezelést.
Számomra a diagnózis egyfajta katarzis volt. Végre volt neve is ennek a sunyi, láthatatlan szörnynek, akivel oly’ régóta birkóztam, és akinek a létezését – a tünetek ellenére is – tagadták az addigi orvosok. A tudat, hogy igazam volt és helyesen értelmeztem a testem jelzéseit, alapvetően felszabadító volt. Ahogy az érzés is, hogy végre jó úton vagyok.

Akkoriban a komplex kezelés pillérei még csak kialakulóban voltak.
Az irányokat tudtuk nagyjából: kiegyen-súlyozott étrend, rendszeres mozgás, lelki egyensúly…
A sport adott volt, 12 éves korom óta része az életemnek, így ennek bevezetésével nem kellett bajlódnom. Legfeljebb azzal, hogy tanulás, család, munka mellett is jusson rá legalább nagyjából annyi idő, mint szeretném. Szeretek mozogni, mindig is szerettem, számomra a sport egyszerre fizikai és lelki pillér is.
A lélek dolgaival tudatosan foglalkoztam már jóval azelőtt is, hogy ez a “lelki pillér” elnevezést kapta volna. Még ha a legnagyobb harcokat nem is az IR, PCOS hozta az életembe, ezekkel kapcsolatban nekem is meg kellett vívnom a magam csatáit.
Utolsóként az étrend került a helyére. Igaz éveken át meg voltam róla győződve, hogy én “odafigyelek” arra, amit eszem, valójában elég messze jártam attól, amire a szervezetemnek szüksége lett volna. Bőven volt még hová fejlődni, mind elméletben, mind gyakorlatban.

Ezen a területen a nagy fordulat 2012 őszén, a PCOS Szívügy Alapítvány közönségtalálkozója után következett be – és ezzel végre egyensúlyba került a kezelés mind a négy nagy területe.

Az eredmények nem is várattak sokat magukra. Első kislányom érkezése 2013-ban több szempontból is fordulópont a történetemben. Természetesen a legjelentősebb, elemi élmény maga az anyaság – a várandósság, a szülés, a kisbabás családdá válás – volt.
Az inzulinrezisztencia és a PCOS miatt mind az orvosaim, mind a saját részemről sok odafigyelést igényelt a babavárás. Ezzel együtt minden jól alakult, és a vele való várandósságom alatt hagyhattam el a gyógyszeres kezelést is. Az ő születése után az egyik nagy célom az volt, hogy ne is kelljen már visszatérni a gyógyszerekhez.

Egy – azóta már két – kislány anyukájaként egészen új fajta motivációt is találtam arra is, hogy tegyek önmagamért, az egészséges, boldog, és hiteles életért. Hiszen neki(k) egy fitt, életvidám anyukára van szükségük még sok-sok éven át, aki nem csak hogy “bírja a tempót”, de követésre érdemes példát is tud mutatni.

Fordulópont volt mindez azért is, mert pocakosan minden addiginál nagyobb figyelmet kapott az IR szinten tartása, és ekkor kezdtem még jobban elmélyedni az életmódhoz kapcsolódó tudnivalókban is. Akkoriban vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy “ahová lépek ott IR-es terem”, és fogalmazódott meg bennem, hogy segíteni szeretném a sorstársakat.

Egyre aktívabban kapcsolódtam be a segítő munkába – először on-line formában, majd az egykori PCOS Szívügy Alapítvány munkatársaként, személyesen is.

A fórumokon kívül főleg az újonnan diagnosztizáltak-nak, a kismamáknak és a családtagoknak tartott rendezvénye-ken, később a PCOS Ösztöndíj Program egyik mentoraként találkozhattak velem a hozzánk fordulók.
Kismamaként különösen megérintettek a babáért küzdő sorstársak történetei, örömmel támogattam őket a várandósság és a babázás során felmerülő helyzetekben, és mindig hatalmas öröm volt számomra is egy-egy kicsi baba érkezése. Ez a terület a mai napig a “szívem csücske” maradt.

Látva a sok ismétlődő kérdést, aggodalmat, félreértést, 2015-ben blog írásába kezdtem, hogy a megszerzett tudást és tapasztalatokat rendszerezve és közérthetően adhassam át. Az Ötödik Pillér néven indított blogom 2017-től IRánytű Blog címen él tovább.

Első kislányom születése után a gyógyszeres kezeléshez – ahogy terveztük – nem kellett visszatérni, viszont annál nagyobb figyelmet kellet fordítanom a többi pillérre.
2017-ben már mindenféle gyógyszeres segítség nélkül érkezett meg második kislányom. Vele nem csak a család, de a várandóssággal, szüléssel, babázással, no és a többgyerekes életmóddal kapcsolatos tapasztalataim is bővültek.

Olvastam egyszer egy régi keleti bölcsességről, mely szerint “a hosszú élet titka az, hogy válasszunk magunknak egy hosszan tartó betegséget és azt ápoljuk gondosan”. Számomra nagyjából ez az inzulinrezisztencia – azzal a kitétellel, hogy nem tekintem betegségnek. Ez egy állapot, a szervezetem egy adottsága. Így működöm és együtt élek ezzel, akár csak azzal a ténnyel, hogy zöld a szemem.

Mostanra sok mindent köszönhetek is neki, sokat tanultam tőle az idők folyamán. Türelmet, kitartást, önismeretet, leleményességet. Hogy merjek kételkedni, utánajárni, hinni saját magamnak. Néha kudarcot vallani, felállni és újrakezdeni. A javulás felé vezető úton meg kellett tanulnom önállósodni, felelősséget vállalni a saját életemért, döntéseimért. Mögé látni a dolgok működésének, megnézni, hogy mit is eszünk meg, kenünk magunkra, veszünk be, hiszünk el… Az IR tudatosságra nevelt az élet rengeteg területén és adott egy sajátos életszemléletet. Inspirál arra, hogy megtaláljam a saját utam, kipróbáljak új dolgokat. Tanultam egyfajta egészséges önzést is, hogy igenis törődnöm kell magammal, mert a környezetemnek, családomnak is így tudom a legtöbbet adni.

Talán pont ezek miatt is igyekszem folyamato-san tanulni, fejlődni az életmód mindhárom területén. Így érett meg a gondolat, hogy a segítő munkát professzionális szinten folytassam, a Proaktív Life Coach és Egészség Coach képesítés megszerzésével pedig 2017-ben elindultam ezen az úton.

Úgy tartom, hogy ismerni egy probléma megoldását, csak az egyik fele a sikernek. Képessé is kell válni a megoldás kivitelezésére. Gyakorlatban és hosszú távon akkor változtathatunk sikeresen, ha erre megtaláljuk a magunk számára legmegfelelőbb, a saját életünkben legjobban kivitelezhető utat. Hiszem, hogy mindenki, aki keresi meg is találhatja a személyes válaszait, képes lehet fejlődni, változni, tenni azért, hogy az élete jobb legyen.
Hiszek a megelőzés fontosságában, abban hogy nem mindegy, milyen példát adunk tovább. Hiszem, hogy fontos törődni önmagunk és környezetünk testi-lelki egészségével, és hogy minél több ember él rendben magával, annál jobb hely lesz a világ, amit a gyermekeinkre hagyunk.

Keress bátran, ha engem választanál segítődnek, vagy ha kérdésed adódik a coaching vagy a mentorálás lehetőségeivel kapcsolatban.

 

Érdeklődöm!

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés